Pokol

A pokol kapuja középkori ábrázoláson

A pokol ábrázolása a Hortus deliciarum című 12. századi kódexből

14. századi arab kézirat illusztrációja Iblísz alakjáról

A pokol a vallási és teológiai hagyományokban a halál utáni büntetés, tisztulás vagy végső kárhozat egyik fogalma. Szűkebb keresztény értelemben a pokol az Istentől való végleges elszakadás állapota, amelyet a Biblia a gyehenna, az örök tűz, a külső sötétség, a sírás és fogcsikorgatás, illetve a „második halál” képeivel fejez ki. Tágabb vallástörténeti értelemben a szóval gyakran olyan alvilági vagy túlvilági büntetéshelyeket is jelölnek, amelyek más vallásokban nem feltétlenül örökké tartók.

A pokol fogalmát meg kell különböztetni a puszta alvilágtól vagy a holtak birodalmától. A héber seól és a görög hádész a bibliai nyelvben sokszor általában a halottak világát jelöli, míg a gyehenna az Újszövetségben többnyire az ítélet utáni büntetés képe. A keresztény hagyományban a pokol nem azonos a purgatóriummal, amely a katolikus tanításban az üdvözülők ideig tartó tisztulása, és nem azonos a limbus különböző történeti értelmezéseivel sem.

A fogalom vallástörténeti fejlődése hosszú folyamat: az egyszerű alvilág- vagy holtak-birodalom képétől a személyes erkölcsi felelősséget, ítéletet, megtisztulást vagy végleges kárhozatot hangsúlyozó teológiai értelmezésekig terjed. A pokol képei ezért egyszerre tartoznak a vallási tanításhoz, a bibliai és mitológiai nyelvhez, valamint a művészet- és irodalomtörténethez; Dante, Milton, Bosch vagy a középkori utolsóítélet-ábrázolások a nyugati kultúra pokolképének legismertebb alakítói közé tartoznak.

A kereszténységben, az iszlámban, a zsidó vallás későbbi irányzataiban és több keleti vallásban is megjelenik a halál utáni számonkérés vagy büntetés gondolata. A részletek azonban lényegesen eltérnek: a keresztény dogmatikában a pokol a végleges kárhozat, míg például a hindu és buddhista naraka-világok több hagyományban időleges, karmához kötött büntető vagy tisztulási állapotok.

Fogalom és szóhasználat

A magyar „pokol” szó több különböző bibliai, teológiai és vallástörténeti fogalmat fedhet. A köznyelv gyakran minden negatív túlvilági állapotot pokolnak nevez, a szakirodalomban azonban fontos a fogalmak elkülönítése.

A pokolhoz kapcsolódó főbb bibliai és teológiai fogalmak

Fogalom	Nyelvi eredet	Alapjelentés	Megkülönböztetés
seól	héber: שְׁאוֹל	A holtak világa, a halál birodalma, a sírhoz kapcsolódó alvilági állapot	Az Ószövetségben nem azonos egyszerűen a keresztény értelemben vett pokollal.
hádész	görög: ᾅδης	A holtak birodalma; a Septuaginta gyakori fordítása a seólra	Az Újszövetségben általában nem azonos a gyehennával; a Jel 20 szerint a végső ítélet után megszűnik.
gyehenna	héber/arámi: Gé-Hinnom, „Hinnom völgye”	Az isteni ítélet és a végső büntetés képe	Az Újszövetségben a kárhozat egyik legfontosabb elnevezése.
Tartarosz	görög mitológiai eredetű kifejezés	Mélységi büntetőhely	Az Újszövetségben ritka kifejezés; 2Pt 2,4-ben bukott angyalokkal kapcsolatban szerepel.
Tüzes tó	Jelenések könyve	A végső ítélet utáni „második halál” képe	Nem egyszerűen a seól vagy a hádész, hanem a végső eszkatologikus büntetés képe.
Abaddón / Apollüón	héber: אֲבַדּוֹן; görög: Ἀπολλύων	Pusztulás, mélység, illetve a Jel 9,11-ben megszemélyesített pusztító	Rokon alvilági és ítéleti kép, de nem azonos a pokol dogmatikai fogalmával.
inferi / inferna	latin: „alsó világok”, „alvilági helyek”	A latin keresztény nyelvben a holtak birodalmára is vonatkozhat	Az apostoli hitvallás descendit ad inferos formulájának értelmezéséhez kulcsfogalom.
Purgatórium	latin: tisztítóhely	Az üdvözülők ideig tartó tisztulása a katolikus tanításban	Nem pokol, mert végső kimenetele az üdvösség.
Limbus	latin: perem, szegély	Történeti teológiai fogalom, több jelentéssel	Nem azonos a kárhozat poklával; részletei vitatottak.

A fogalmak elkülönítése azért fontos, mert ugyanaz a magyar szó különböző korszakokban és fordításokban eltérő tartalmakat hordozhat. A laikus olvasó számára ez különösen a „pokol” és az „alvilág” összemosásánál okozhat félreértést: nem minden „pokolra” fordított bibliai szó jelenti az örök kárhozatot.

A fogalmak elkülönítése azért fontos, mert a régi bibliafordítások és hitvallási szövegek a „pokol”, „poklok”, „alvilág”, „hádész” és „seól” szavakat nem mindig mai értelemben használták. Amikor például az apostoli hitvallás azt mondja Krisztusról, hogy „alászállt a poklokra”, a hagyományos magyarázat szerint nem a kárhozottak végső büntetőhelyére való alászállást, hanem a holtak birodalmába való leszállást jelenti.

Vallástörténeti típusok

A „pokol” szó különböző vallásokban nem mindig ugyanazt jelenti. Egyes hagyományokban a halál utáni büntetés végleges, másutt hosszú, de időleges állapot; bizonyos rendszerekben isteni ítélet következménye, másutt inkább a karma vagy a kozmikus rend működésének eredménye. Ezért a vallástörténeti összehasonlításban nem elegendő annyit mondani, hogy „van pokol”: azt is tisztázni kell, hogy az adott hagyomány szerint ki jut oda, meddig tart a büntetés, van-e belőle szabadulás, és milyen viszonyban áll a végső üdvösséggel vagy megszabadulással.

A pokolfogalmak néhány vallástörténeti típusa

Típus	Jellemző	Példa
Végleges kárhozat	A halál utáni vagy végső ítéletet követő állapot visszafordíthatatlan.	Katolikus, ortodox és sok protestáns keresztény értelmezés.
Időleges túlvilági büntetés	A szenvedés hosszú ideig tarthat, de nem végleges; a lény később más állapotba kerülhet.	Hindu és buddhista naraka-hagyományok.
Tisztító állapot	A szenvedés nem végső kárhozat, hanem megtisztulás az üdvösségre.	Katolikus purgatórium; bizonyos rabbinikus gehinnom-értelmezések.
Alvilág vagy holtak birodalma	A halottak általános tartózkodási helye, amely nem feltétlenül büntetőhely.	Héber seól, görög hádész, mezopotámiai alvilág.
Megsemmisülés vagy második halál	A végső büntetés nem örök tudatos szenvedésként, hanem végleges pusztulásként értelmeződik.	Kondicionalista és annihilacionista keresztény irányzatok.

A keresztény szóhasználatban a pokol szűkebb értelemben a kárhozat állapota. A mindennapi nyelvben azonban a „pokol” jelenthet mindenféle rendkívüli szenvedést, háborús borzalmat, lelki összeomlást vagy kilátástalan helyzetet is. Az enciklopédikus tárgyalásban ezért külön kell választani a köznyelvi metaforát, a vallástörténeti alvilágképeket és a dogmatikai értelemben vett kárhozatot.

Etimológia

A magyar pokol szó szláv eredetű. A magyar etimológiai szakirodalom az ószláv, illetve délszláv eredetű alakokkal, például a rekonstruált *pekъlъ / *pokolъ típusú formákkal hozza kapcsolatba; ősi jelentésköréhez a „szurok”, „sötétség”, „égető anyag” és az alvilági büntetés képei kapcsolódnak.

Más európai nyelvek pokolra vagy alvilágra vonatkozó szavai eltérő képeket őriznek. Az angol és német hell/Hölle germán eredetű, és eredetileg a rejtett, fedett vagy eltakart világgal áll összefüggésben; a görög hádész gyakran „láthatatlan” vagy „nem látható” alvilágként értelmeződött; a latin inferi, inferna és infernus az „alsó” világra utal. Ezek az etimológiai eltérések is jelzik, hogy az alvilág és a kárhozat vallástörténeti képei nem minden hagyományban azonos szerkezetűek.

A régi magyar vallási nyelvben a „pokol” szó nem mindig kizárólag a kárhozat végső helyét jelölte. A „poklokra szállás” például a latin descendit ad inferos vagy ad inferna megfelelőjeként a holtak világára is vonatkozhatott. A mai magyar köznyelvben ezzel szemben a pokol többnyire az örök kárhozat helyét vagy állapotát jelenti.

A régebbi magyar szótárirodalom a szláv alakokat a „sütni”, „égetni” jelentéskörrel is kapcsolatba hozta. A Czuczor–Fogarasi-szótár például a szláv peklo, piekło alakok mellett az égetés, sütés jelentéskörére utal. Ezek az etimológiai megjegyzések ma elsősorban nyelvtörténeti érdekességek; a korszerű etimológiai szakirodalomban a szláv közvetítés tekinthető biztosnak, a távolabbi rokonításokat óvatosan kell kezelni.

A keresztény latinban a pokolra és az alvilágra több szó is használatos volt. Az inferi és inferna eredetileg az „alsó világokra” utal, ezért a holtak birodalmára is vonatkozhatott. Az infernus később egyre inkább a büntetés helyének megjelölése lett. Ez magyarázza, hogy a magyar „pokol” szó régi liturgikus és hitvallási szövegekben tágabb jelentésű lehetett, mint a mai köznyelvben.

Bibliai háttér

Ószövetség: seól és ítéleti képek

Az Ószövetségben a későbbi keresztény pokolfogalom közvetlen megfelelője még nem mindenhol található meg. A halottak tartózkodási helyének általános elnevezése a seól, amelyhez a mélység, sötétség, csend, erőtlenség és a halál uralma kapcsolódik. Jákob például úgy beszél, hogy gyászában fiához „leszáll a seólba” (Ter 37,35), Jób pedig a sötétség és rendetlenség honaként említi a halál országát (Jób 10,21–22). A Zsoltárok könyve különösen gazdag ilyen képekben: a seól a csend, a dicséret megszűnése és a halál véglegességének képe (Zsolt 6,6; 88), ugyanakkor Isten hatalma még oda is elér: „Ha a seólba vetném ágyamat, ott is jelen vagy” (vö. Zsolt 139,8).

A seól korai ószövetségi értelmezése nem azonos a későbbi keresztény kárhozattannal. A halottak közös sorsát jelöli, nem elsősorban a bűnösök büntetését. A feltámadáshit és a végső isteni igazságszolgáltatás reményének erősödésével azonban az ószövetségi és a késő zsidó gondolkodásban megjelenik a jók és gonoszok sorsának erősebb megkülönböztetése.

A későbbi ószövetségi és deuterokanonikus szövegek már határozottabban beszélnek az ítéletről. Dániel könyve szerint „sokan azok közül, akik a föld porában alszanak, fölébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra és örök utálatra” (Dán 12,2). Judit könyvében és Sirák fia könyvében is megjelennek a tűz, féreg, szégyen és büntetés képei. A 2Makk 12,43–45 a halottakért végzett imádságról és engesztelő áldozatról beszél; ezt a katolikus és ortodox hagyomány a halál utáni tisztulás, nem pedig a végső pokol összefüggésében értelmezte. A „deuterokanonikus” könyvek a katolikus és ortodox Bibliában kanonikus iratok, míg a protestáns hagyomány többnyire apokrifként kezeli őket. Ezek a szövegek fontos átmenetet alkotnak a seól általános halálképe és az Újszövetség eszkatologikus büntetésnyelve között.

Az ószövetségi ítéleti nyelv több fontos helye később a pokolról szóló keresztény gondolkodás hátterévé vált. Izajás könyvében a babiloni király bukásának gúnydala a seól mélységébe való levettetés képével beszél a kevélység összeomlásáról (Iz 14,9–20). Ugyanebben a könyvben a tűz, kén, féreg és oltatlan láng képei a gonoszok ítéletét jelölik (vö. Iz 30,33; 66,24). Ezek a képek nem egyszerű topográfiai leírások, hanem prófétai ítéleti nyelv: azt fejezik ki, hogy az ember nem vonhatja ki magát Isten igazságos ítélete alól.

Jób könyvében a halál országa „sötétség és halálárnyék földje”, ahol nincs rend és ahol a világosság is sötétséghez hasonló (Jób 10,21–22). A Zsoltárok könyve a seóltól való szabadulást gyakran az életben maradás, Isten dicséretének folytatása és az isteni irgalom megtapasztalása nyelvén kéri. Ezekben a szövegekben a hangsúly nem a későbbi értelemben vett pokol büntetésén van, hanem azon, hogy az emberi élet törékeny, és végső soron Isten kezében van.

A deuterokanonikus könyvekben a büntetés képei már közelebb állnak a későbbi zsidó és keresztény eszkatológiához. Judit könyve a nép ellenségeinek ítéletéről tűz és féreg képével beszél (Jud 16,17). Sirák fia könyve a bűnösök gyűlését emésztő tűzhöz hasonlítja (Sir 21,9–10). A Bölcsesség könyve a gonoszok végső megszégyenülését és pusztulását írja le. Ezeket a szövegeket a katolikus és ortodox hagyomány a Biblia részeként olvassa, a protestáns hagyomány pedig általában apokrif vagy deuterokanonikus irodalmi háttérként kezeli.

A második templom korának zsidó háttere

Az Ó- és Újszövetség közötti időszakban a zsidó eszkatológiai gondolkodás sokszínűvé vált. A feltámadás, az utolsó ítélet, az igazak és gonoszok eltérő sorsa, valamint az alvilág részekre tagolása több apokaliptikus és bölcsességi szövegben megjelenik. Az Énok-hagyomány, a Makkabeusok negyedik könyve, a kumráni szövegek és más késő zsidó iratok a gonoszok büntetését már sokkal erősebben társítják tűzzel, sötétséggel és ítélettel. Az 1Énok 22 például az alvilágot elkülönített részekre osztja, ahol az igazak és gonoszok különböző sorsban részesülnek. A kumráni közösség irataiban, különösen a Közösségi Szabályzatban (1QS), a „két lélek” és a „két út” gondolata az igazság és gonoszság végső szétválasztását készíti elő.

Ebben a korban vált fontossá a gyehenna képe is. A kifejezés a Jeruzsálem mellett fekvő Hinnom völgyére utal, amely az Ószövetségben bálványimádással és gyermekáldozatokkal kapcsolódott össze (vö. Jer 7,31–32; 19,6). A prófétai hagyományban ezért a völgy az isteni ítélet jelképe lett. A későbbi zsidó és keresztény szóhasználatban a gyehenna már nem pusztán földrajzi hely, hanem az ítélet utáni büntetés képe.

A babiloni fogság és a perzsa korszak vallástörténeti hátterét a kutatás gyakran összefüggésbe hozza a feltámadás, az utolsó ítélet és a gonoszok büntetésének erősebb megjelenésével. A zoroasztriánus hatás kérdése vitatott: egyes kutatók jelentős párhuzamokat látnak, mások inkább közös ókori közel-keleti kérdésfeltevésekről és a zsidó hagyomány saját belső fejlődéséről beszélnek.

A régebbi magyarázatok gyakran Jeruzsálem szeméttelepével és állandóan égő tüzével magyarázták a gyehenna képét. Ezt a hagyományos értelmezést sok népszerű magyarázat átvette, de a modern kutatás óvatosabban kezeli. Biztosabban állítható, hogy a Hinnom-völgy rossz vallási emlékezete és a prófétai ítéleti nyelv tette alkalmassá arra, hogy a végső büntetés jelképévé váljék.

Újszövetség

Az Újszövetségben a pokolhoz kapcsolódó képek leggyakrabban Jézus igehirdetésében, valamint a Jelenések könyvében jelennek meg. Jézus több helyen figyelmeztet a gyehennára, az olthatatlan tűzre, a külső sötétségre, illetve a sírásra és fogcsikorgatásra (Mt 5,22; 5,29–30; 10,28; 13,42; 18,8–9; 25,41; Mk 9,43–48; Lk 12,5). Ezek a képek nem térképszerű túlvilági leírásként, hanem a megtérés sürgető komolyságának nyelvezeteként működnek.

Különösen fontos a Máté evangéliumának ítéletjelenete, ahol az Emberfia elválasztja egymástól az igazakat és a gonoszokat. A szövegben az örök élet és az örök büntetés egymásnak felel meg (Mt 25,46). A kárhozat nem pusztán rituális vagy felekezeti kérdésként jelenik meg, hanem a szeretet és irgalmasság cselekedeteinek elutasításával is összefügg (Mt 25,31–46).

A gazdag emberről és Lázárról szóló példázat (Lk 16,19–31) a második templom kori zsidó háttérrel érthető: a halottak világában az igaz és gonosz sorsát áthidalhatatlan szakadék választja el. A példázat nem minden részletében dogmatikai topográfia, de erősen hangsúlyozza, hogy a földi élet erkölcsi döntéseinek végső következménye van.

A 2Pt 2,4 a Tartarosz ritka görög kifejezését használja a bukott angyalok büntetésével kapcsolatban. A szó görög mitológiai hátterű, de az újszövetségi használatban nem teljes pogány mitológiai rendszert, hanem a legsúlyosabb ítéleti mélység képét jelöli.

A Jelenések könyvében a „tüzes tó” a végső ítélet és a „második halál” képe (Jel 20,10–15; 21,8). Itt különösen fontos a hádész és a végső büntetés megkülönböztetése: a Halál és a hádész maguk is a tüzes tóba vettetnek (Jel 20,14), vagyis a holtak birodalma nem azonos a végső eszkatologikus állapottal.

Jézus tanításában a gyehenna-mondások rendszerint a megtérés sürgetésével és az ítélet komolyságával kapcsolódnak össze. A hegyi beszédben a harag, a botrány és a bűnre vivő alkalom kapcsán jelenik meg a gyehenna tüze (Mt 5,22.29–30). Márk evangéliuma a „férgük el nem pusztul, és tüzük ki nem alszik” kifejezéssel Izajás ítéleti képét idézi fel (Mk 9,43–48; vö. Iz 66,24). Ezek a mondások nem önálló túlvilági térképet adnak, hanem a bűn radikális komolyságát és a megtérés sürgősségét fejezik ki.

A Máté-evangélium utolsó ítéletről szóló beszéde szerint az Emberfia különválasztja az igazakat és a gonoszokat; az utóbbiak „örök büntetésre”, az igazak pedig „örök életre” mennek (Mt 25,31–46). A keresztény hagyomány ezt a helyet az örök kárhozat egyik legfontosabb újszövetségi alapjának tekintette. A „külső sötétség”, „sírás és fogcsikorgatás”, „tüzes kemence” és „örök tűz” képei ugyanakkor nem azonos jellegű leírások: különböző bibliai képek ugyanannak a valóságnak, az Istentől való végleges elszakadásnak és ítéletnek kifejezésére.

A gazdag ember és Lázár története (Lk 16,19–31) az igaz és gonosz halál utáni sorsának drámai ellentétét mutatja. A történetben a gazdag ember gyötrődik, Lázár pedig Ábrahám kebelén van; a két állapot között „nagy szakadék” húzódik. A keresztény teológia ezt a szöveget gyakran a halál utáni személyes sors és a megtérés halál előtti szükségessége szempontjából értelmezte. Ugyanakkor a példázatos jelleg miatt óvatosan kell bánni azzal, hogy a részletekből közvetlen fizikai topográfiát vezessünk le.

A Jelenések könyve a végső ítéletet a „tűz és kén tava”, illetve a „második halál” képével írja le (Jel 20,10–15; 21,8). Fontos, hogy ugyanitt a halál és a hádész is a tüzes tóba vettetik: vagyis a halál birodalma nem végső valóság, hanem Krisztus győzelmében megszűnő ellenség. A keresztény eszkatológiában ezért a pokolról szóló tanítás nem választható el a feltámadás, ítélet és új teremtés reményétől.

Keresztény hagyomány és teológiai fejlődés

A kereszténység a pokolról szóló tanítást a bibliai ítéleti képekből, a zsidó eszkatológiai háttérből, Krisztus tanításából és a feltámadásba vetett hitből értelmezte. Az egyházatyák és későbbi teológusok nem mindig ugyanazokat a hangsúlyokat emelték ki. A korai kereszténységben erős volt a Krisztus második eljöveteléhez és az utolsó ítélethez kapcsolódó várakozás; később a köztes állapot, a részítélet, a purgatórium, a limbus és a végső állapotok dogmatikai kérdései kerültek előtérbe.

A hagyományos keresztény tanításban a pokol nem pusztán külső büntetés, hanem a bűn végső következménye: az ember szabadon elfordul Istentől, és ez az elfordulás a halál után végleges állapottá válik. A bibliai tűz, sötétség, féreg, szakadék, kapu, száműzetés és „fogcsikorgatás” képei ezt a valóságot különböző oldalakról fejezik ki. A keresztény teológia ugyanakkor különbséget tett a képek szó szerinti, analóg, szimbolikus és dogmatikai értelme között.

A késő ókor és a középkor keresztény gondolkodása többféle módon próbálta pontosítani a bibliai képek jelentését. Az egyházatyák egyrészt a pokol valóságát és az ítélet komolyságát hangsúlyozták, másrészt gyakran különbséget tettek a holtak birodalma, a végső kárhozat, a tisztulás és az ószövetségi igazak várakozó állapota között. Tertullianus, Hippolütosz és más szerzők a hádészt gyakran a feltámadásig tartó köztes állapot összefüggésében tárgyalták, míg Ágoston döntő szerepet játszott az örök büntetés nyugati teológiai értelmezésének megszilárdulásában.

A középkorban a teológiai fogalmak mellett nagy hatásúvá váltak a látomásirodalmi és prédikációs pokolképek. Ezek részletesen ábrázolták a bűnöknek megfelelő büntetéseket, a démonokat, a tűzzel és sötétséggel kapcsolatos képeket. A történeti értelmezésben külön kell választani a dogmatikai magot — a végleges kárhozat lehetőségét — a népi és irodalmi képzelet konkrét részleteitől.

Egyházatyák és középkori teológia

Az egyházatyák többsége a pokol valóságát és véglegességét vallotta, bár az első századokban léteztek eltérő hangsúlyok. Órigenész és egyes hatása alatt álló szerzők az apokatatasztaszisz, vagyis a mindenek végső helyreállításának gondolata felé hajlottak. E felfogás későbbi formáit az egyházi tanítóhivatal elutasította. A keleti hagyományban Aranyszájú Szent János, Nyugaton pedig Hippói Szent Ágoston különösen erősen hangsúlyozta az örök büntetés valóságát.

A középkori latin teológia részletesebb fogalmi apparátust dolgozott ki. A skolasztika különbséget tett az elvetés kínja és az érzéki kín között, vizsgálta a feltámadt test és a végső állapot kapcsolatát, valamint a purgatórium és limbus kérdéseit. Dante Alighieri Isteni színjátéka irodalmi és kulturális értelemben rendkívüli hatást gyakorolt a nyugati pokolképzeletre, de nem azonos a katolikus dogmatika hivatalos tanításával.

Az egyházatyák között az apokatasztaszisz, vagyis a mindenek végső helyreállításának gondolata is megjelent, különösen Órigenészhez kapcsolva. A keresztény főáramú tanítóhivatal azonban nem fogadta el azt a tételt, hogy a kárhozat szükségképpen csak időleges volna, és hogy végül minden személy, még a bukott angyalok is, bizonyosan üdvözülnek. A későbbi teológiai vitákban ezért különbséget kell tenni a mindenki üdvösségének biztos tanítása, amelyet a katolikus tanítás nem fogad el, és a mindenki üdvösségéért mondott ima vagy remény között, amelynek értelmezése a modern teológiában vitatott.

A középkori latin teológia a pokol mellett megkülönböztette a purgatóriumot és a limbus különböző formáit. Ez a differenciálás részben azt a problémát kívánta kezelni, hogy a Szentírás és a hitvallások a holtak birodalmáról, a tisztulásról és a végső kárhozatról eltérő összefüggésekben beszélnek. A latin teológiai terminológia ezért a „pokol” szót nem mindig ugyanabban a szűk értelemben használta, mint a mai köznyelv.

Középkori pokoljárások és látomásirodalom

A bibliai utalásokat a kora középkortól kezdve látomásirodalmi és prédikációs szövegek gazdagították. A pokoljárások, túlvilági látomások és exemplumok a bűnökhöz illeszkedő büntetések szemléletes képeivel kívánták tanítani a megtérést. Ilyen hagyományba tartozik többek között a Visio Pauli, a Visio Tnugdali, a Szent Patrik purgatóriuma és számos népi prédikációs gyűjtemény. Ezek nagy hatással voltak Dante költészetére és a középkori ikonográfiára, de nem azonosíthatók közvetlenül a hivatalos dogmatikai tanítással.

A középkori ábrázolások gyakran éltek erős testi képekkel: tűz, fagy, láncok, sötét börtönök, démonok, kígyók, szörnyalakok és a „pokol szája” motívuma. Ezek a képek a bűn romboló természetét, a végső elszigetelődést és a rend felbomlását fejezték ki. A modern olvasatban könnyű pusztán kegyetlen fantáziaként olvasni őket, de történeti kontextusukban prédikációs, erkölcsi és pedagógiai szerepük is volt.

Katolikus tanítás

A katolikus egyház tanítása szerint a pokol valóságos lehetőség: azoknak az állapota, akik szabadon és véglegesen elutasítják Istent, és halálos bűnben, bűnbánat nélkül halnak meg. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a pokol lényege az Istentől való örök elszakadás, mert egyedül Istenben találhatja meg az ember azt az életet és boldogságot, amelyre teremtetett.

A katolikus tanítás nem azt állítja, hogy Isten önkényesen kárhoztat, hanem azt, hogy az ember szabadsága végleges döntésekre is képes. A halálos bűn három klasszikus feltétele: súlyos tárgy, teljes tudás és szabad, tudatos beleegyezés. Ahol ezek hiányoznak, ott a katolikus erkölcsteológia szerint nem beszélhetünk teljes értelemben vett halálos bűnről. A tanítás tehát a kárhozatot nem a tudatlanság vagy kényszer automatikus következményeként, hanem a megismert jó szabad és megátalkodott elutasításaként értelmezi.

A tanítóhivatali hagyomány több zsinati és pápai megnyilatkozásban rögzítette a pokol létének és örökkévalóságának tanát, eszerint a tényleges halálos bűnben meghalók kárhozatra jutnak, a pokol büntetését a Szentírás halál, gyötrelem és tűz képeivel jelöli, és ez a büntetés örök. Ugyanakkor a büntetés oka az ember saját akarati elfordulása, a bűnbánat nélküli halálos bűn állapota.

A katolikus tanítás szerint a pokol létezése és a kárhozat örök volta a kinyilatkoztatás része. A tanítás magja nem az, hogy Isten önkényesen szenvedést okoz, hanem hogy az ember szabadon és véglegesen elutasíthatja Istent, aki az örök élet forrása. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a pokol „az Istentől való örök elszakadás állapota”, amely azoknak a sorsa, akik halálos bűn állapotában, bűnbánat és Isten irgalmas szeretetének elfogadása nélkül halnak meg.

A katolikus dogmatika külön hangsúlyozza, hogy halálos bűnről csak súlyos tárgy, kellő tudás és szabad beleegyezés esetén beszélhetünk. Nem minden súlyos tárgyú rossz cselekedet jelent automatikusan teljesen beszámítható halálos bűnt, mert a tudatlanság, félelem, pszichés kényszer, szokás vagy más körülmény csökkentheti a személyes felelősséget. Ezért a pokolról szóló katolikus tanítás nem azonos azzal az egyszerűsített állítással, hogy minden tévedő vagy láthatóan nem katolikus ember automatikusan elkárhozik.

A hagyományos tanítóhivatali megfogalmazások szerint a tényleges halálos bűnben meghalók lelkei a halál után a pokol büntetését szenvedik. XII. Benedek Benedictus Deus konstitúciója, a lyoni, lateráni és firenzei zsinatok megnyilatkozásai, valamint a trienti zsinat tanítása a végső állapotok valóságát hangsúlyozzák. A IV. lateráni zsinat tanítása szerint a feltámadás után mindenki saját testével támad fel, és cselekedetei szerint részesedik örök dicsőségben vagy örök büntetésben.

A katolikus hagyományban a pokolról szóló beszédnek mindig kettős határa van: egyfelől nem tagadható a végleges kárhozat lehetősége, másfelől az Egyház senkiről sem tanítja dogmatikusan, hogy biztosan elkárhozott volna. A pokolról szóló tanítás ezért a felelősség, bűnbánat és kegyelem komolyságát hangsúlyozza, nem pedig az emberek konkrét végső sorsának önkényes megítélését.

Az elvetés kínja és az érzéki kín

A skolasztikus és újskolasztikus katolikus teológia a pokol büntetésében két mozzanatot különböztet meg:

• Poena damni – az elvetés vagy veszteség kínja: Isten színelátásának, az Istennel való boldog közösségnek és az üdvözültek társaságának végleges elvesztése.
• Poena sensus – az érzék vagy tapasztalati szenvedés kínja: a Szentírás „tűz”, „sötétség”, „féreg”, „sírás és fogcsikorgatás” képeivel jelölt szenvedés.

Schütz Antal klasszikus dogmatikája szerint a poena damni a kárhozat alapvető mozzanata: a bűnös elfordult Istentől, ezért Isten nélkül marad; a poena sensus pedig azt fejezi ki, hogy a teremtmények rendetlen szeretete a végállapotban szenvedéssé válik.

A katolikus teológusok között eltérő értelmezések léteznek a „tűz” természetéről. A hagyományos teológia gyakran valóságos, de nem földi értelemben vett tűzről beszélt. Más értelmezések inkább analóg vagy szimbolikus jellegét hangsúlyozzák. A tanítás központja mindkét esetben nem a fizikai részletek leírása, hanem az Istentől való végleges elszakadás és a bűn következményeinek komolysága.

A klasszikus katolikus teológia szerint a pokol büntetései nem minden kárhozott esetében azonos fokúak. A büntetés arányban áll a személyes bűnök súlyával és a kapott világossággal. Ez a gondolat már az Újszövetségben is megjelenik abban a formában, hogy aki többet kapott, attól többet kérnek számon (vö. Lk 12,47–48). A hagyomány ezt úgy értelmezte, hogy az ítélet egyszerre igazságos és személyes.

A poena damni a hagyomány szerint a legsúlyosabb mozzanat: az ember véglegesen elesik Isten boldogító színelátásától. A poena sensus ezzel szemben a bibliai tűz, sötétség és gyötrelem képeivel jelölt szenvedés. A régi teológusok közül sokan valós, de a földi tűztől különböző büntető tényezőről beszéltek; mások a képek analóg vagy szimbolikus értelmét hangsúlyozták. A hivatalos katolikus tanítás nem ad fizikai leírást a pokol „anyagáról”, hanem a végleges Istentől való elszakadás és az örök büntetés valóságát állítja.

Schütz Antal újskolasztikus dogmatikája részletesen kifejti, hogy a kárhozat lényege az istennélküliség véglegessége: a teremtmény elveszíti azt a végső célt, amelyre értelme és akarata irányul. E megközelítésben a tűz és a külső sötétség képei nem öncélú borzalomképek, hanem annak a teológiai állításnak kifejezései, hogy a bűn végső következménye az emberi személy belső szétesése és Isten rendjéből való önkizárása.

Hely vagy állapot?

A modern katolikus megfogalmazások gyakran állapotként beszélnek a pokolról. II. János Pál pápa 1999-es katekézisében hangsúlyozta, hogy a pokol bibliai képei szimbolikus nyelven fejezik ki az Isten nélküli élet végső ürességét, és a pokol mindenekelőtt azok állapotát jelenti, akik végleg elzárkóznak Istentől.

Ez azonban nem jelenti a pokol valóságának tagadását. A katolikus tanítás szerint a feltámadás és az utolsó ítélet után az ember teljes valósága, test és lélek szerint részesedik végső állapotában. Ezért a „hely” és „állapot” kérdése nem egyszerű ellentét: a dogmatikai állítás lényege a végleges elszakadás, miközben a pontos túlvilági „topográfia” nem térképszerűen meghatározható. Schütz Antal is megkülönböztette a hagyományos képzeleti lokalizációkat a teológiai állítástól, hogy a végállapotok nem pusztán lelki hangulatok, hanem a teremtett személy valóságos állapotai.

A „hely vagy állapot” kérdésében a katolikus teológia több nyelvet használ. A modern pápai és katekizmusi megfogalmazások elsősorban állapotként beszélnek a pokolról: az Istentől való végleges elszakadás állapotáról. Ez azonban nem jelenti a valóság tagadását. A keresztény hit a test feltámadását is vallja, ezért a végső állapotok nem pusztán elvont lelki folyamatok. A „hely” szó használata analóg: nem úgy kell érteni, mint egy földrajzi pontot a jelenlegi világban, hanem mint a feltámadt ember teljes személyes állapotának és viszonyainak valóságát.

Az Egyházon kívül nincs üdvösség

Az „Egyházon kívül nincs üdvösség” hagyományos tételét a katolikus tanítás nem úgy értelmezi, hogy minden láthatóan nem katolikus ember automatikusan kárhozatra jutna. A klasszikus megfogalmazás azt fejezi ki, hogy minden üdvösség Krisztustól és az ő Egyházától ered. A II. vatikáni zsinat és a Katekizmus szerint ugyanakkor azok is elnyerhetik Isten kegyelmét, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztust és az Egyházat, de őszintén keresik Istent, és lelkiismeretük szerint igyekeznek a jót tenni.

Ez a magyarázat nem a pokol dogmájának visszavonása, hanem annak pontosítása, hogy a kárhozat nem pusztán külső felekezeti besorolás, hanem a kegyelem és lelkiismeret fényében megítélt végleges istenellenes döntés kérdése.

Az „Egyházon kívül nincs üdvösség” tétel történeti értelmezése különösen érzékeny. A középkori és kora újkori megfogalmazások erősen hangsúlyozták a katolikus hit és az Egyházhoz tartozás szükségességét. A mai katolikus tanítás ezt nem tagadja, de pontosítja: az üdvösség mindig Krisztus és az Egyház kegyelmi közvetítése által történik, ugyanakkor azok is üdvözülhetnek, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztust és az Egyházat, de őszintén keresik Istent, és lelkiismeretük szavát követve igyekeznek teljesíteni akaratát. Ez a II. vatikáni zsinat és a Katekizmus tanításának része, nem a korábbi dogma egyszerű elvetése.

Ezért a pokolról szóló katolikus szakaszban kerülni kell azt a benyomást, hogy a katolikus Egyház minden láthatóan nem katolikus személyről automatikusan kárhozatot tanít. A tanítás súlypontja az ember szabad, tudatos és végleges istenellenes döntése, nem pedig a puszta külső besorolás.

Tanítóhivatali megnyilatkozások

A pokolról szóló katolikus tanítás több tanítóhivatali szövegben jelenik meg. A hitvallási és zsinati megnyilatkozások közös eleme az örök jutalom és örök büntetés kettőssége, a feltámadás és ítélet, valamint a halálos bűnben való halál következménye.

• A késő ókori hitvallási szövegek és a Szent Atanáz-hitvallás az örök élet és örök tűz kettős kimenetelét fogalmazzák meg.
• A IV. lateráni zsinat szerint Krisztus a világ végén ítélni fog élőket és holtakat, a feltámadt emberek pedig cselekedeteik szerint részesülnek örök dicsőségben vagy örök büntetésben.
• XII. Benedek Benedictus Deus kezdetű konstitúciója a halál utáni személyes sors közvetlenségét hangsúlyozza: az üdvözültek Isten színelátására jutnak, a tényleges halálos bűnben meghalók pedig a pokol büntetését szenvedik.
• A Firenzei zsinat és a Tridenti zsinat a korabeli viták összefüggésében beszélt az üdvösség, a bűn, a kegyelem és a büntetés kérdéséről.
• A Katolikus Egyház Katekizmusa a poklot az Istentől való örök elszakadás állapotaként foglalja össze, és a szabad emberi döntés komolyságát hangsúlyozza.

Purgatórium és limbus

A katolikus teológiában a purgatórium nem pokol, hanem az üdvözülők tisztulása. Aki Isten kegyelmében hal meg, de még tisztulásra szorul, a katolikus tanítás szerint megtisztul, hogy beléphessen Isten színelátásába. A purgatórium ezért reményre irányuló átmeneti állapot, nem végleges kárhozat.

A limbus történeti teológiai fogalom. A limbus patrum a Krisztus előtti igazak várakozásának jelölésére szolgált, akiket a keresztény hit szerint Krisztus holtakhoz való alászállása szabadított meg. A limbus infantium a keresztség nélkül meghalt gyermekek sorsának magyarázatára szolgáló későbbi teológiai hipotézis volt. Utóbbi nem azonos az örök gyötrelemmel, és nem rendelkezik olyan dogmatikai státusszal, mint a pokol valóságáról szóló tanítás.

A purgatórium és a limbus történeti fogalmai azért fontosak a pokol szócikkében, mert a régi latin és magyar nyelvben a „pokol” vagy „alsó világ” szó tágabb tartományt jelölhetett. A purgatórium azonban nem a kárhozat helye, hanem a katolikus tanítás szerint azok tisztulása, akik Isten kegyelmében haltak meg, de még nem jutottak el a teljes szentségre. A limbus patrum, vagyis az atyák limbusának fogalma az ószövetségi igazak Krisztus megváltása előtti várakozását jelölte; a limbus infantium a keresztség nélkül meghalt csecsemők sorsáról szóló teológiai hipotézis volt, nem dogmaként kihirdetett tétel.

Ortodox kereszténység

A keleti ortodox teológia a poklot gyakran Isten szeretetének elutasításaként és az isteni jelenlét elviselhetetlenségeként értelmezi a megátalkodott ember számára. Az ortodox hagyományban erős a húsvéti, győzelmi hangsúly: Krisztus alászáll a hádészba, megtöri a halál hatalmát, és kiszabadítja Ádámot és Évát. Ezt különösen az Anasztaszisz ikonográfiája fejezi ki, amelyen Krisztus letöri a hádész kapuit, és kézen fogva kiemeli az ősszülőket a halál országából.

Az ortodoxia általában nem dolgozott ki a latin skolasztikához hasonló részletes poena damni–poena sensus rendszert, de határozottan vallja az ítélet, a feltámadás, az üdvösség és a kárhozat valóságát. A hangsúly sokszor nem a jogi büntetésen, hanem az Istennel való közösség vagy annak elutasítása által meghatározott végső állapoton van.

Az ortodox teológiában a pokol gyakran nem annyira jogi büntetőhelyként, hanem az isteni szeretet elutasított fényének tapasztalataként jelenik meg. Ugyanaz az isteni jelenlét az igazak számára boldogság, a megátalkodottak számára szenvedés. Ez a megfogalmazás nem a kárhozat tagadását jelenti, hanem más hangsúlyt ad: a végső állapotot az ember Istenhez való viszonya határozza meg. Az ortodox hagyományban fontos szerepet kap Krisztus halál feletti győzelme, amelyet az Anasztaszisz-ikon gyakran úgy ábrázol, hogy Krisztus betöri a hádész kapuit, és kiemeli Ádámot és Évát.

Protestantizmus

A protestáns hagyományok között nincs egységes pokoltan. A klasszikus lutheránus és református hitvallások általában fenntartják az utolsó ítélet, az örök élet és az örök kárhozat tanát, ugyanakkor elutasítják a purgatórium katolikus tanítását. A reformáció hangsúlya elsősorban a Krisztusba vetett hitre, a kegyelemre és az ítélet komolyságára esett.

A későbbi protestáns és evangéliumi irányzatok között több eltérő felfogás alakult ki:

• az örök tudatos büntetés tanítása, amely szerint a kárhozottak véglegesen és tudatosan szenvednek;
• a kondicionalizmus vagy annihilacionizmus, amely szerint a gonoszok végül megsemmisülnek, és nem szenvednek örökké;
• a lélekalvás különböző formái, amelyek szerint a halottak a feltámadásig öntudatlan állapotban vannak;
• az univerzalista vagy univerzalizmushoz közeli remények, amelyek minden ember végső üdvösségét vagy ennek lehetőségét hangsúlyozzák.

E nézeteket enciklopédikusan külön kell kezelni, mert nem azonosíthatók a protestantizmus egészével. Egyes irányzatok, például a Hetednapi Adventista Egyház, Jehova Tanúi vagy a krisztadelfiánusok kifejezetten tagadják az örök tudatos pokolbüntetés hagyományos tanát. Más protestáns közösségek viszont a hagyományos örök büntetést vallják.

A protestantizmuson belül nincs egyetlen minden irányzatra azonos pokoltan, bár a klasszikus lutheránus és református hitvallások általában fenntartják a végső ítélet, az üdvösség és kárhozat kettősségét. A reformáció élesen elutasította a purgatórium katolikus tanát, mivel azt a reformátorok nem találták kellően biblikusnak; a pokol mint végső kárhozat tanát azonban a fő reformátori hagyományok nem vetették el.

A későbbi protestáns irányzatok között jelentős különbségek alakultak ki. Egyes evangéliumi és fundamentalista közösségek erősen hangsúlyozzák az örök tudatos büntetést. Más irányok — például adventista, kondicionalista vagy annihilacionista szerzők — azt vallják, hogy az elkárhozottak végső sorsa nem örök tudatos gyötrelem, hanem megsemmisülés, „második halál”. Megint más protestáns teológusok univerzalista reményeket vagy krisztológiai alapú reményteológiát fogalmaztak meg, de ezek nem azonosak a protestantizmus egészével.

A diszpenzacionalista teológiai rendszerek egy része úgy értelmezi, hogy az Ószövetség idején az igazak és gonoszok a seól vagy hádész elkülönített részeibe kerültek, Krisztus halála és feltámadása után azonban az igazak Krisztushoz jutnak. Ez az értelmezés főleg bizonyos angolszász evangéliumi körökben terjedt el, és nem azonos a klasszikus reformátori álláspont egészével.

Karl Barth és más 20. századi protestáns teológusok a pokol kérdését gyakran Krisztusban végbement ítélet és kegyelem összefüggésében tárgyalták. Barthnál a hangsúly nem egy túlvilági térkép leírásán, hanem azon van, hogy Isten ítélete és irgalma Krisztusban találkozik. Ezt a nézetet nem szabad egyszerűen az örök büntetés teljes tagadásával azonosítani.

Pápai és tanítóhivatali megnyilatkozások a modern korban

A modern pápai tanítások a pokol valóságát nem tagadják, de gyakran óvatosabban beszélnek a bibliai képek szó szerinti térbeliségéről. II. János Pál pápa 1999-es katekézise szerint a Szentírás a pokolról képi nyelven beszél; e képek azt fejezik ki, hogy az Istentől való végleges elszakadás az ember végső kudarca és üressége. Ez nem a dogma feloldása, hanem annak hangsúlyváltása, hogy a pokol legmélyebb jelentése az Istennel való boldog közösség végleges elvesztése.

A pápai nyilatkozatok értelmezésénél különbséget kell tenni hivatalos tanítóhivatali dokumentum, katekézis, homília, interjú és újságírói parafrázis között. A katolikus tanítás hiteles összefoglalása továbbra is a hitvallásokban, zsinati tanításokban, a Katekizmusban és a tanítóhivatal hivatalos szövegeiben keresendő.

II. János Pál pápa 1999-es katekézisében hangsúlyozta, hogy a Szentírás a pokolról képi nyelven beszél. A „tűz” és más képek az Isten nélküli élet teljes ürességét és csalódottságát fejezik ki. A pápa ugyanakkor nem tagadta a pokol valóságát: a poklot azok állapotaként írta le, akik szabadon és véglegesen elkülönülnek Istentől, az élet és öröm forrásától.

A Ferenc pápával kapcsolatban időről időre megjelent sajtóhírek — különösen Eugenio Scalfari vitatott interjúi — nem tekinthetők hiteles tanítóhivatali forrásnak. A Vatikán több alkalommal jelezte, hogy ezek az írások nem szó szerinti interjúleiratok. A katolikus tanítás hivatalos forrásai továbbra is a Katekizmus, a zsinati és pápai dokumentumok, valamint a hiteles katekézisek.

Modern keresztény viták

A 20–21. századi teológiában több vita kapcsolódik a pokolhoz. Ezek közé tartozik a bibliai képek szimbolikus vagy realista értelmezése, az örök büntetés és az isteni irgalom viszonya, az „üres pokol” reménye, a kondicionalizmus, valamint az univerzalizmus.

Hans Urs von Balthasar katolikus teológus nem a pokol dogmájának tagadását tanította, hanem azt vizsgálta, hogy a keresztény remény kiterjedhet-e minden ember üdvösségére. Álláspontját viták kísérték, mert különbséget tett a mindenki üdvösségének remélése és annak tanításként való kijelentése között. Hans Küng más irányból fogalmazott meg kritikákat a hagyományos pokolfelfogással szemben. Ezek a teológiai viták nem azonosak a katolikus tanítóhivatal hivatalos tanításával.

A pápai vagy tanítóhivatali megnyilatkozások értelmezésénél különbséget kell tenni hivatalos dokumentumok, katekézisek, interjúk és vitatott sajtóbeszámolók között. A katolikus tanítás elsődleges forrásai a hitvallások, zsinatok, a Katekizmus és a tanítóhivatal hiteles megnyilatkozásai, nem pedig ellenőrizetlen újságírói parafrázisok.

A modern vitákban három nagy irány különíthető el. Az első az örök tudatos büntetés hagyományos értelmezése: eszerint a kárhozat visszafordíthatatlan és a személyes tudat fennmaradásával jár. A második a kondicionalizmus vagy annihilacionizmus: eszerint csak Isten adhat halhatatlanságot, ezért a gonoszok végső büntetése a megsemmisülés. A harmadik az univerzalizmus vagy univerzalista remény: eszerint vagy biztosan, vagy legalább remélhetően végül minden értelmes teremtmény üdvözül.

A katolikus tanítás elutasítja azt a biztos állítást, hogy a pokol üres vagy hogy mindenki szükségképpen üdvözül. Ugyanakkor a katolikus liturgia és lelkiség imádkozik minden ember üdvösségéért, és nem jelöl meg konkrét személyeket elkárhozottként. Hans Urs von Balthasar híres kérdése — „remélhetjük-e, hogy minden ember üdvözül?” — ebbe a feszültségbe illeszkedik: nem a pokol dogmatikus tagadása, hanem a remény és missziós felelősség kérdése.

A pokol örökkévalóságát tagadó adventista, Jehova Tanúi, unitárius, krisztadelfiánus és más irányzatok gyakran a „második halál”, „pusztulás”, „megsemmisülés” és az aióniosz szó időtartamáról szóló nyelvi érvekre hivatkoznak. Ezek az érvek fontos részei a modern felekezeti vitának, de enciklopédikus szócikkben nem jelenhetnek meg úgy, mintha a teljes keresztény hagyományt cáfoló semleges eredmények volnának. A főáramú katolikus, ortodox és klasszikus protestáns értelmezés szerint az „örök büntetés” és az „örök élet” párhuzama a végső sorsok visszafordíthatatlanságát fejezi ki.

Zsidó vallás

A zsidó vallásban a pokollal rokon fogalmak történetileg sokfélék. A korai bibliai szövegekben a seól a halottak általános világa. A későbbi zsidó gondolkodásban megjelenik a gehinnom, az Olam ha-ba („eljövendő világ”), a Gan Eden és a halottak feltámadásának reménye. A rabbinikus irodalomban a gehinnom gyakran a bűnösök büntetésének vagy tisztulásának helye, amelyet több értelmezés nem örök, hanem korlátozott idejű állapotként ír le.

A zsidó hagyományban nincs minden irányzatot kötelező, a keresztény dogmatikai rendszerekhez hasonlóan egységes pokoltan. A hangsúly sokszor inkább az Isten parancsai szerinti életre, a bűnbánatra, az igazságosságra és az eljövendő világ reményére esik. A modern zsidó irányzatok — ortodox, konzervatív, reform és más közösségek — különbözően beszélnek a halál utáni állapotról.

A rabbinikus hagyományban a gehinnom gyakran nem azonos a keresztény örök pokollal. Egyes szövegek szerint a bűnösök meghatározott ideig tartó tisztuláson mennek keresztül, más szövegek súlyosabb és véglegesebb ítéletről beszélnek. A zsidó hagyomány belső sokfélesége miatt különösen fontos, hogy a keresztény gyehenna-fogalom visszavetítése nélkül tárgyaljuk a zsidó forrásokat.

A modern judaizmus különböző irányzatai eltérően hangsúlyozzák a túlvilág kérdését. Az ortodox zsidóságban a feltámadás és az eljövendő világ hite a klasszikus hitelvek közé tartozik, míg a liberálisabb irányzatok gyakran etikai, közösségi vagy szimbolikus nyelven beszélnek a túlvilágról. A pokol kérdése a zsidó vallásban általában kevésbé központi, mint a parancsolatok szerinti élet, a megtérés, az engesztelés és Isten irgalma.

Iszlám

Az iszlámban a pokol leggyakoribb elnevezése a Dzsahannam vagy a Nár („Tűz”). A Korán és a hadíszok a végső ítéletet, a mérleget, a hídon való áthaladást, a cselekedetek számbavételét, Isten irgalmát és igazságosságát összekapcsolva beszélnek a túlvilágról. A jók a Dzsannába, vagyis a paradicsomi kertekbe jutnak, a gonoszok pedig a Tűz büntetését szenvedik el.

Az iszlám nem a keresztény értelemben vett megváltástan keretében értelmezi az üdvösséget. A hit, a cselekedetek, a bűnbánat és Allah irgalma együtt alkotják az ítélet teológiai hátterét. Több iszlám értelmezés szerint a hitetlenek büntetése végleges, míg egyes bűnös hívők büntetése ideig tartó lehet; más kérdésekben a muszlim teológiai iskolák eltérően hangsúlyozzák az isteni igazságosságot és irgalmat.

A Korán a Dzsahannamot erőteljes képekkel írja le: tűz, forró víz, láncok, sötétség, szégyen és az Istentől való távolság képeivel. Ezek a leírások egyszerre szolgálnak figyelmeztetésként és erkölcsi tanításként. A muszlim teológiai hagyományban a pokol fokozatai, kapui és lakói részletes magyarázatot kaptak, de az alapgondolat az isteni ítélet, igazságosság és irgalom egysége.

A kereszténységgel való összehasonlításnál fontos különbség, hogy az iszlám nem fogadja el a keresztény áteredő bűn- és megváltástant. Az ember Isten előtt saját hitéért, cselekedeteiért és bűnbánatáért felel. A Dzsahannamról szóló tanítás ezért az iszlám erkölcsi és jogi rendjében a felelősség, istenfélelem és irgalom kérdéséhez kapcsolódik.

Keleti vallások

Hinduizmus

A hinduizmusban a pokolhoz legközelebb álló fogalom a naraka, illetve a különböző alsó világok rendszere. A hindu kozmológiákban Jama, a halál ura, kapcsolatban áll a holtak ítéletével. A bűnös cselekedetek következményei büntető világokhoz vezethetnek, de ezek a legtöbb hindu hagyományban nem véglegesek: a lélek a karma következményeit elszenvedve később újraszületik.

Ezért a hindu naraka nem azonos a keresztény örök kárhozattal. Inkább a karmához kötött büntetés és újjászületés rendszerén belül értelmezhető. A részletek a puránikus, vaisnava, saiva és más hindu hagyományokban eltérőek lehetnek.

A puránikus irodalomban a naraka-világok részletesen tagolt büntetőhelyekként jelennek meg. A bűnöknek megfelelő szenvedések képei sokszor éppolyan szemléletesek, mint a középkori keresztény pokolábrázolások, de teológiai szerkezetük más: a büntetés a karma rendjéhez kapcsolódik, és nem jelenti a lélek végleges elvetettségét. A hindu hagyományban a végső cél nem a pokol elkerülése önmagában, hanem a szanszárából, az újjászületések körforgásából való megszabadulás, a móksa.

Buddhizmus

A buddhizmusban a naraka vagy niraja a szenvedésteli újjászületési állapotok egyike. A buddhista poklok nem örök isteni büntetőhelyek, hanem a negatív karma következményei. A bennük tartózkodó lények rendkívül hosszú, de nem végtelen ideig szenvedhetnek, majd karmájuk kimerülése után más létformába születnek.

A buddhista tanításban különösen fontos, hogy nincs örök, változatlan személyes lélek a keresztény értelemben. Ezért a buddhista naraka nem fordítható le egyszerűen a keresztény pokol fogalmára: inkább a létforgatag, a szanszára szenvedésteli állapotainak egyike.

A buddhista kozmológiákban többféle pokolvilág szerepel: forró és hideg narakák, illetve különféle kínokkal jellemzett létállapotok. A leírások célja nem egy örök büntetőhely topográfiai térképezése, hanem annak szemléltetése, hogy a gyűlölet, kapzsiság és tudatlanság milyen szenvedésteli következményeket hoz létre. A buddhista pokolképek ezért erkölcsi és meditációs figyelmeztetések is.

A buddhista naraka európai fordítása „pokol”-ként részben megtévesztő, mert a keresztény pokolhoz képest hiányzik belőle az örök teremtő Isten ítéletének és a végleges kárhozatnak a fogalma. A szenvedés rendkívül hosszú lehet, de nem végtelen, és a létforgatag része marad.

Dzsainizmus

A dzsainizmus kozmológiájában is szerepelnek szenvedésteli alsó világok. Ezek nem egy teremtő Isten ítéletének helyei, hanem a karma törvénye szerint következő létállapotok. A pokolhoz hasonló világok hosszú, de nem örök tartózkodási helyek: a lény a negatív karmák következményeit szenvedi el, majd további újjászületéseken megy át. A dzsainista felfogás ezért a hindu és buddhista naraka-képekhez hasonlóan különbözik a keresztény végleges kárhozat tanától.

Más vallási és mitológiai párhuzamok

Számos vallás és mitológia ismer alvilági vagy túlvilági büntetőhelyeket. Az ókori görög vallásban a tartarosz a gonoszok vagy istenek ellen lázadók büntetőhelyeként jelenik meg, míg a hádész általánosabban a holtak birodalma. Az ókori mezopotámiai vallásban az alvilág sötét, poros, örömtelen hely; az egyiptomi vallásban a halottak ítélete, a szív mérlegelése és a megsemmisülés veszélye kap fontos szerepet. A zoroasztrizmusban a halál utáni sorsot az ítélet, a hídon való átkelés és a jók és gonoszok elkülönülése határozza meg; ezek a motívumok fontos összehasonlítási pontot jelentenek a késő zsidó és keresztény eszkatológia kutatásában.

Ezek a párhuzamok segítenek megérteni, hogy a pokol és alvilág képei nem kizárólag a kereszténységben jelentek meg. Ugyanakkor a hasonló képek nem jelentik azt, hogy a keresztény pokoltan pusztán más vallásokból átvett motívumok összege volna. A bibliai és keresztény hagyomány sajátos hangsúlya az Istennel való személyes kapcsolat, a bűn, a szabadság, a megtérés, Krisztus ítélő és megváltó szerepe, valamint a feltámadás és végső ítélet összefüggése.

Az ókori görög világban a hádész általános holtak-birodalom, míg a tartarosz a mélységi büntetőhely képe. A homéroszi és későbbi görög hagyományokban a holtak világa részben árnyékszerű lét, részben erkölcsi büntetőhely. A keresztény fordítás- és fogalomtörténetben azért fontos ez a háttér, mert a Septuaginta a héber seólt gyakran a görög hádész szóval adta vissza, de ezzel a bibliai hagyományban új jelentésösszefüggésbe helyezte.

Az ókori egyiptomi vallásban a halott szívét az igazság mérlegén mérik meg; a gonosz sorsa nem egyszerű pokolbeli kín, hanem a megsemmisülés veszélye is lehet. A mezopotámiai alvilág általában sötét és poros, ahol a halottak árnyékszerűen élnek. A zoroasztriánus hagyományban a halott lelke a Csinvat-hídon kel át, és sorsa cselekedetei szerint dől el. Ezek a párhuzamok segítik a történeti összehasonlítást, de nem jogosítanak fel arra az egyszerűsítésre, hogy a keresztény pokoltan csupán más vallásokból kölcsönzött képek mechanikus keveréke volna.

Kulturális hatás

A pokol képei nagy hatást gyakoroltak az európai és közel-keleti művészetre, irodalomra és népi vallásosságra. A középkori templomok kapuzatain és freskóin gyakran ábrázolták az utolsó ítéletet, a kárhozottakat, a démonokat, a tüzes kínokat és a pokol száját. Ezek az ábrázolások részben bibliai, részben apokrif, prédikációs és népi motívumokból építkeztek.

A középkori pokoljárások és látomásirodalom — például a Visio Tnugdali, a Szent Patrik purgatóriuma és más szövegek — részletes túlvilági tájakat írtak le. Ezek nagy hatással voltak a prédikációra, a képzőművészetre és az irodalomra, de nem tekinthetők közvetlen dogmatikai forrásnak.

A pokol ikonográfiájában gyakori motívum a „pokol szája” vagy „pokol kapuja”, a tüzes üstök, láncok, sötét börtönök, démonok és kígyók képe. Hieronymus Bosch festészete a késő középkori és kora újkori pokolképzelet egyik legismertebb vizuális világa. A keresztény művészetben ugyanakkor a pokol nem mindig önálló téma: gyakran az utolsó ítélet, a feltámadás, Krisztus győzelme vagy a megtérésre hívás részeként jelenik meg.

A legnagyobb irodalmi hatást Dante Alighieri Isteni színjátéka gyakorolta. Dante pokla kilenc körre osztott, morális és költői rendszer szerint felépített világ. Bár Dante műve teológiai forrásokból merít, irodalmi alkotás, amelyet nem szabad közvetlenül azonosítani a katolikus tanítóhivatali tanítással.

John Milton Elveszett Paradicsom című eposza a Sátán bukásának és lázadásának ábrázolásával vált a nyugati pokolkép egyik fontos irodalmi forrásává. A modern irodalomban, filmben és zenében a pokol gyakran már nem dogmatikai fogalomként, hanem a végső elidegenedés, reménytelenség, bűntudat, háború vagy pszichológiai szétesés jelképeként jelenik meg.

A modern kultúrában a pokol gyakran metaforává vált: háborús, pszichológiai, erkölcsi vagy társadalmi szenvedés jelölésére is használják. A vallási értelem azonban továbbra is a végső felelősség, ítélet, szabadság és bűn kérdéseihez kapcsolódik.

A képzőművészetben a pokolábrázolás egyik legismertebb típusa az utolsó ítélet-kompozíció. A templomok nyugati kapuzatán, timpanonjain és freskóin gyakran Krisztus ítélő alakja, az üdvözültek és kárhozottak szétválasztása, az angyalok és démonok küzdelme, valamint a pokol tüze jelenik meg. Ezek a képek a középkori hívő számára nem pusztán díszítőelemek voltak, hanem kateketikai eszközök: vizuálisan tanították a bűn, ítélet, megtérés és irgalom kérdéseit.

Dante Isteni színjátéka a nyugati pokolkép talán legnagyobb hatású irodalmi feldolgozása. A Pokol kilenc köre morális rend szerint szervezi a bűnöket, a büntetések pedig gyakran a bűn belső logikáját fordítják vissza a bűnösre. Ez a költői rendszer nagy hatással volt az európai képzeletre, de nem tekinthető a katolikus dogmatika hivatalos topográfiájának.

A 16–17. századi prédikációs irodalom és barokk vallásosság gyakran erős képekkel figyelmeztetett a kárhozat veszélyére. A modern valláskritika sokszor ezeket a képeket tekinti a pokoltan lényegének, miközben a teológiai hagyományban az elsődleges kérdés Isten elvesztése, a bűn véglegessége és a szabadság visszavonhatatlan döntése.

Mai értelmezések és viták

A pokolról szóló modern viták több alapvető kérdés körül forognak:

• szó szerinti vagy képi nyelv: a tűz, sötétség, féreg és szakadék képei szó szerint, analóg módon vagy szimbolikusan értendők-e;
• örök tudatos büntetés vagy megsemmisülés: a kárhozottak véglegesen szenvednek-e, vagy a „második halál” végső megsemmisülést jelent;
• univerzalizmus és remény: szabad-e mindenki üdvösségében reménykedni, és ez mennyiben különbözik a mindenki üdvösségének tanításától;
• hely vagy állapot: a pokol térbeli hely, személyes állapot, vagy a feltámadás után mindkét szempontot magában foglaló végső valóság;
• Isten irgalma és igazságossága: miként egyeztethető össze a végső büntetés az isteni szeretettel.

A keresztény főáramú teológiákban közös, hogy a pokol kérdése nem önmagában áll. A menny, feltámadás, ítélet, szabadság, bűn, kegyelem és megváltás tanával együtt értelmezhető. A pokolról szóló tanítás célja a hagyományos keresztény felfogás szerint nem a kíváncsiság kielégítése vagy a félelemkeltés, hanem a megtérés, felelősség és üdvösség komolyságának hangsúlyozása.

A modern ember számára a pokolról szóló beszéd gyakran nehezen érthető, mert a tűz, démonok és kínzások képei könnyen mitológiai vagy horrorisztikus nyelvnek tűnnek. A teológiai hagyományban azonban a képek mögött antropológiai és erkölcsi állítás húzódik meg: az ember végső célja Isten, és ha ezt a célt szabadon és véglegesen elutasítja, saját létét fosztja meg beteljesedésétől. A pokol ezért a keresztény értelmezésben nem Isten szeretetének ellentéte, hanem annak a lehetőségnek a komolyan vétele, hogy a teremtmény elutasíthatja a szeretetet.

A pokolról szóló tanítás lelkipásztori használata is változott. A korábbi századok prédikációiban gyakori volt a félelemkeltő figyelmeztetés; a mai teológiában és katekézisben inkább a szabadság, felelősség, bűnbánat és isteni irgalom összefüggése kerül előtérbe. Ez nem feltétlenül a tanítás tartalmi feladása, hanem a hangsúlyok és nyelvezet változása.

Források

• A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest.
• Beinert, Wolfgang szerk.: A katolikus teológia lexikona. Vigilia, Budapest, 2004.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest.
• Lang, Bernhard – McDannell, Colleen: Menny és pokol története.
• Minois, Georges: A pokol története.
• Nemzetközi Teológiai Bizottság: Az eszkatológia aktuális problémái, 1990.
• New Catholic Encyclopedia. 2nd ed. Gale, Detroit, 2003. „Hades”, „Hell (in the Bible)”, „Hell (Theology of)” szócikkek.
• Salmond, Stewart D. F.: The Christian Doctrine of Immortality. T. & T. Clark, Edinburgh, 1907.
• Russell, Jeffrey Burton: The History of Hell. Cornell University Press.
• Almond, Philip C.: Heaven and Hell in Enlightenment England. Cambridge University Press.
• Balthasar, Hans Urs von: Merhetjük-e remélni, hogy minden ember üdvözül?
• Daniélou, Jean: The Theology of Jewish Christianity.
• Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 1937.
• Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon.
• Vorgrimler, Herbert: Új teológiai szótár. Göncöl, Budapest, 2006.

További információk

• Magyar Katolikus Lexikon: Pokol
• Catechism of the Catholic Church
• II. János Pál pápa 1999. július 28-i katekézise

Kapcsolódó szócikkek

• Seól
• Gyehenna
• Tartarosz
• Végítélet
• Mennyország
• Purgatórium
• Limbus
• Univerzalizmus
• Naraka (buddhizmus)
• Naraka
• Dante Alighieri
• Isteni színjáték