Albertus Magnus

Albertus Magnus
Albertus Magnus középkori ábrázolása
püspök, hitvalló, egyháztanító
Születése
1200 körül Lauingen, Bajorország
Halála
1280. november 15. Köln
Tisztelete
Egyháza	Római katolikus egyház
Tisztelik	Római katolikus egyház
Boldoggá avatása	1622, Róma Boldoggá avatta: XV. Gergely pápa
Szentté avatása	1931. december 16., Róma Szentté avatta: XI. Piusz pápa
Sírhely	Szent András-templom
Kegyhely	Szent András-templom, Köln
Ünnepnapja	november 15.
Jelképei	domonkos habitus, könyv, toll, püspöki jelvények
Védőszentje ennek	természettudósoknak, filozófusoknak, tudósoknak, diákoknak; XII. Piusz pápa 1941-ben a természettudományok művelőinek védőszentjévé nyilvánította
Irodalmi munkássága
Fő művei	De animalibus, De vegetabilibus et plantis, De mineralibus, Arisztotelész-kommentárok
[https://www.catholic-hierarchy.org/bishop/bbollst.html bollst.html Albertus Magnus a Catholic Hierarchy-n]
A Wikimédia Commons tartalmaz Albertus Magnus témájú médiaállományokat.

Albertus Magnus, magyarul Nagy Szent Albert, más néven Kölni Albert vagy Albert von Lauingen (latinul: Albertus Magnus, Albertus Teutonicus, Albertus Coloniensis; Lauingen, 1200 körül – Köln, 1280. november 15.) német domonkos szerzetes, teológus, filozófus, természetfilozófus, püspök és egyháztanító volt. A középkori latin tudományosság egyik legátfogóbb életművű szerzőjeként ismert; a hagyomány Doctor Universalis („egyetemes doktor”) névvel illette, mert teológiai, filozófiai és természetfilozófiai művei a kor szinte teljes tudásanyagát átfogták.

Albertus jelentősége főként abban áll, hogy a 13. században a latin Nyugat elé kerülő görög, arab és zsidó tudományos-filozófiai anyagot – különösen Arisztotelész műveit és azok kommentárhagyományát – a keresztény skolasztikus gondolkodás keretében értelmezte. Nem egyszerűen a „modern tudomány előfutára” volt, hanem olyan középkori gondolkodó, aki a természet vizsgálatát, az arisztotelészi filozófiát, a teológiai tanítást és a rendi-egyetemi oktatást egységes tudásrendbe próbálta illeszteni.

Tanítványai közül a leghíresebb Aquinói Szent Tamás volt. Albertus önálló jelentőségét azonban a modern kutatás nem csupán Tamás előkészítőjeként értékeli: filozófiai, természetfilozófiai, teológiai és természettörténeti művei a késő középkori skolasztika, a domonkos oktatás és a latin arisztotelizmus kialakulásának meghatározó dokumentumai.

„A természettudomány feladata nem egyszerűen az, hogy elfogadjuk mások állításait, hanem hogy megvizsgáljuk a természetben működő okokat.”

– Albertus Magnus, De mineralibus

Neve és történeti közege

A Magnus („Nagy”) jelzőt már a középkorban Albertus nevéhez kapcsolták, részben rendkívüli műveltsége, részben tanári tekintélye miatt. A latin forrásokban Albertus Teutonicus („német Albert”) és Albertus Coloniensis („kölni Albert”) alakban is előfordul. A későbbi hagyomány a Bollstädt családdal is összekapcsolta, de e kapcsolat történeti bizonyossága vitatott; a modern kutatás óvatosabban inkább Lauingenhez és a dél-német ministerialis vagy lovagi-hivatalnoki társadalmi környezethez köti származását. A ministerialis a középkori Német-római Birodalomban olyan szolgálati jogállású, de felemelkedő lovagi és adminisztratív réteget jelölt, amely uralkodói vagy főúri szolgálatban állt.

Albertus kora a 12. századi reneszánsz és a 13. századi egyetemi kultúra folytatása volt. A latin keresztény világban ekkor vált szélesebb körben hozzáférhetővé Arisztotelész teljesebb korpusza, valamint számos arab és zsidó közvetítésű filozófiai, orvosi, matematikai és természetfilozófiai mű. Ez intellektuális kihívást is jelentett: Arisztotelész természetfilozófiája a Bibliától független, pogány eredetű tudásrendszerként jelent meg, és egyes tézisei – például a világ örökkévalóságának vagy az égi mozgások szükségszerűségének kérdése – feszültségbe kerülhettek a keresztény teremtéstan hagyományos megfogalmazásaival. A 13. század eleji párizsi tiltások és korlátozások hátterében nem általában a filozófia elutasítása állt, hanem annak kérdése, hogyan illeszthető ez az új tudásanyag a teológiai oktatás rendjébe. A feladat nem pusztán fordítás volt: az új anyagokat össze kellett egyeztetni a keresztény teremtéstan, antropológia és teológiai oktatás kereteivel. Albertus e folyamat egyik legfontosabb alakja lett.

A kor tudományos nyelve a latin volt, de Albertus műveltsége nem korlátozódott latin szerzőkre. Műveiben gyakran használta Avicenna, Averroës, Maimonidész, Pszeudo-Dionüsziosz és más görög, arab, zsidó, illetve keresztény szerzők tanításait. Nem egyszerűen átvette ezeket, hanem sokszor kritikai különbséget tett Arisztotelész, kommentátorai és a keresztény tanítás között.

Élete

Származása és tanulmányai

Albertus születési éve bizonytalan. A hagyományos adat 1193 körüli születést ad, más középkori és modern rekonstrukciók azonban 1200 körüli vagy akár 1206–1207 körüli dátummal számolnak. A születés helyeként általában Lauingent jelölik meg, amely a Duna mentén, a mai Bajorország területén fekszik.

Fiatalon valószínűleg Padovában tanult, ahol a bölcseleti képzés és az arisztotelészi tudományosság már fontos szerepet játszott. A források szerint a Domonkos-rendbe 1223 körül lépett be; a hagyomány ezt Boldog Szászországi Jordán prédikációinak hatásával hozza kapcsolatba.

Domonkos tanár és párizsi magister

A rendbe lépés után Albertus több németországi domonkos házban tanított, többek között Hildesheim, Freiburg im Breisgau, Regensburg, Strasbourg és Köln környezetében. A domonkos rendben a tanulás és a prédikáció szorosan összekapcsolódott: a rendi oktatás célja nem öncélú tudósképzés volt, hanem a hit magyarázatára, vitákra és igehirdetésre felkészített szerzetesek képzése.

1245 körül Albertust a Párizsi Egyetemhez kötődő Saint-Jacques domonkos házba küldték. Párizs ekkor a latin teológiai és filozófiai oktatás egyik központja volt. Albertus itt a Szentírást és Petrus Lombardus Sententiae című teológiai tankönyvét magyarázta, majd magisteri rangban tanított. A Sententiae a középkori egyetemi teológia alapműve volt: az egyházatyák és korábbi tekintélyek véleményeit rendezte témák szerint, és kommentálása a teológiai tanári pálya egyik központi állomásának számított. E környezetben találkozott közvetlenül az arisztotelészi művek és kommentárok egyetemi recepciójának problémáival.

Köln és Aquinói Szent Tamás

1248-ban Albertus visszatért Kölnbe, ahol a domonkos rend első németországi studium generale intézményének megszervezésében játszott vezető szerepet. A studium generale nemzetközi rangú rendi felsőoktatási központot jelentett, amely a mai egyetemekkel rokon, de szerzetesrendi keretben működő tanulmányi intézmény volt. Tanítványai közé tartozott Aquinói Szent Tamás, aki Párizsban és Kölnben is kapcsolatban állt vele. A két gondolkodó között szoros tanári-tanítványi viszony állt fenn, bár később több kérdésben eltérő megoldásokat dolgoztak ki.

Albertus nem csupán egyéni szerzőként, hanem rendi oktatásszervezőként is fontos volt. A domonkos tanulmányi rendben hozzájárult ahhoz, hogy Arisztotelész és a természetfilozófiai anyag tanítható formában jelenjen meg. Ez a törekvés később Aquinói Szent Tamás munkásságában kapott nagyobb rendszerező erőt, de Albertus nélkül a tomista szintézis történeti háttere másként alakult volna.

Tartományfőnökség, püspökség és közvetítői szerep

1254-ben Albertust a német domonkos tartomány tartományfőnökévé választották. E tisztségben rendi házakat látogatott, oktatási és fegyelmi kérdésekkel foglalkozott, és közvetítői feladatokat is ellátott. Kölnben 1258-ban szerepet tulajdonítanak neki a város és az érsek közötti konfliktus rendezésében, amelyet a német hagyomány Großer Schied néven emleget.

1260-ban IV. Sándor pápa regensburgi püspökké nevezte ki. A püspöki tisztséget rövid ideig viselte; 1262–1263 körül felmentették a hivatal alól, és visszatért domonkos rendi feladataihoz. A hagyomány különösen alázatosságát emelte ki: püspökként sem akarta feladni szerzetesi életformáját, és a középkori elbeszélések szerint egyházmegyéjét gyalog járta be. A regensburgi egyházmegye anyagi, fegyelmi és jogi nehézségekkel küzdött, ezért a püspöki hivatal erős adminisztratív és politikai jelenlétet kívánt. A lemondást nem puszta „alkalmatlanságként” érdemes értelmezni, hanem annak jeleként, hogy Albertus tudományos, rendi és tanári hivatása nehezen volt összeegyeztethető a 13. századi püspöki kormányzás politikai és adminisztratív terheivel.

1263–1264-ben IV. Orbán pápa megbízásából keresztes hadjárat hirdetésével is foglalkozott német és cseh területeken. 1274-ben részt vett a II. lyoni zsinaton. Későbbi éveit főként Kölnben töltötte, ahol tanított, írt és rendi közösségében élt. Egyes hagyományok szerint 1277-ben Aquinói Szent Tamás tanainak védelmében Párizsba utazott, de ennek részleteit a modern kutatás óvatosan kezeli.

Albertus 1280. november 15-én halt meg Kölnben. Sírja ma a kölni Szent András-templomban található.

Rövid kronológia

Albertus Magnus életének főbb állomásai

Dátum	Esemény
1193–1206/1207 között	Születése Lauingenben vagy annak környékén; a leggyakrabban használt modern forma: 1200 körül
1223 körül	Belépése a Domonkos-rendbe Padovában
1245 körül	Párizsba kerül; a Saint-Jacques domonkos házhoz és a Párizsi Egyetemhez kapcsolódik
1248	Kölnbe küldik a domonkos studium generale megszervezésére
1254–1257	A német domonkos tartomány tartományfőnöke
1260–1262/1263	Regensburg püspöke
1263–1264	Pápai megbízásból keresztes hadjáratot hirdet német és cseh területeken
1274	Részt vesz a II. lyoni zsinaton
1280. november 15.	Halála Kölnben
1622	Kultuszának jóváhagyása, boldoggá avatás
1931. december 16.	XI. Piusz pápa szentté avatja és egyháztanítóvá nyilvánítja
1941	XII. Piusz pápa a természettudományok művelőinek védőszentjévé nyilvánítja

Művei és kiadásai

Albertus rendkívül termékeny szerző volt. A modern műjegyzékek körülbelül hetven hitelesen neki tulajdonítható művel számolnak, nem számítva az elveszett, töredékes vagy csupán említésből ismert írásokat. Nagy tekintélye miatt azonban a késő középkorban és a kora újkorban számos művet tévesen neki tulajdonítottak; ezért az Albertus-korpusz forráskritikai kezelése különösen fontos.

A 17. századi Jammy-féle kiadás 21 kötetben, a 19. századi Borgnet-féle kiadás 38 kötetben közölte az Albertusnak tulajdonított műveket. Ezek a kiadások a kutatás számára továbbra is fontosak, de nem tekinthetők modern kritikai opera omnia-nak, mert szöveghibákat és inautentikus műveket is tartalmaznak. A 20. században indult kölni kritikai kiadás célja Albertus hiteles műveinek tudományos szövegkiadása; a modern Albertus-kutatás alapintézménye az Albertus-Magnus-Institut, és az Alberti Magni e-corpus digitális formában is hozzáférhetővé tesz kiadásokat és segédanyagokat.

Albertus Arisztotelészhez írt munkái sok esetben nem szoros értelemben vett soronkénti kommentárok, hanem parafrázisok: a forrásszöveg gondolatmenetét újrafogalmazzák, kiegészítik, és közben saját megfigyeléseket vagy kitérőket is beillesztenek. Ez magyarázza, hogy a kommentárforma ellenére ezek a művek Albertus önálló gondolkodásának is fontos forrásai. Albertus művei tematikusan több nagy csoportba sorolhatók:

• bibliai és teológiai kommentárok;
• Petrus Lombardus Sententiae című művéhez írt kommentár;
• Arisztotelész és pszeudo-arisztotelészi művek parafrázisai és kommentárjai;
• logikai, metafizikai, etikai és természetfilozófiai művek;
• állattani, növénytani, ásványtani és meteorológiai írások;
• szentségtani, misztikus, mariológiai és prédikációs anyagok;
• vitatott hitelességű vagy később tévesen neki tulajdonított alkímiai és mágikus művek.

Teológiája

Albertus teológiai munkássága nem mellékes része életművének. Bár a modern tudománytörténet elsősorban természetfilozófiai és természettudományos írásai miatt figyel rá, saját intézményi környezetében elsősorban domonkos teológiai tanár volt. A párizsi oktatásban a Szentírás és Petrus Lombardus Sententiae című műve állt a teológiai képzés középpontjában; Albertus is e hagyományban lett magister.

Teológiai művei között találhatók szentírás-magyarázatok, szentségtani írások, a misével és az Eucharisztiával kapcsolatos művek, mariológiai értekezések, valamint Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita műveihez kapcsolódó kommentárok. A Borgnet-kiadás egyes kötetei például eucharisztikus és apokalipszis-kommentárokat is közölnek, ami jól mutatja, hogy Albertus nem pusztán filozófiai vagy természetfilozófiai szerző volt, hanem a középkori teológiai irodalom jelentős alakja is.

Teológiájában fontos szerepet játszott a hit és értelem viszonya. Albertus nem a teológiával szemben állította a filozófiát, hanem a természetes ész és a kinyilatkoztatott hit illetékességi területeit igyekezett úgy elkülöníteni, hogy azok ne váljanak egymás ellenfeleivé. Ez a skolasztikus módszer egyik kulcskérdése volt: a filozófiai érvelésnek saját szabályai vannak, de a keresztény teológia végső keretét nem hagyhatja figyelmen kívül. Albertus eucharisztikus és mariológiai írásai különösen jól mutatják, hogy nála a spekulatív filozófia és a lelki-teológiai gondolkodás nem külön világok voltak, hanem ugyanazon tanári és szerzetesi életmű egymást kiegészítő részei.

Mariológiai és misztikus témájú művei a késő középkori domonkos lelkiségi és teológiai hagyományban is hatottak. A Máriáról, a kegyelemről, az isteni nevekről és a misztikus teológiáról szóló kommentárok Albertusnak azt az oldalát mutatják, amelyet a kizárólag „természettudósként” vagy „Arisztotelész-kommentátorként” való bemutatás könnyen háttérbe szorít.

Filozófiája

Arisztotelész és a kommentárhagyomány

Albertus filozófiai jelentősége szorosan kapcsolódik Arisztotelész recepciójához. Célja nem csupán az volt, hogy Arisztotelész szövegeit magyarázza, hanem hogy a teljes arisztotelészi tudásrendszert a latin keresztény oktatás számára érthetővé tegye. Ennek során sokszor nem szoros kommentárt, hanem parafrázist írt: a szöveg tartalmát kibontotta, magyarázta, kiegészítette, és gyakran saját megfigyelésekkel vagy kitérőkkel látta el.

A középkori latin környezetben Arisztotelész művei sokszor arab fordításokon, kommentárokon és összefoglalásokon keresztül váltak ismertté. Albertus ezért Avicennát, Averroëst és más arab szerzőket nem puszta „torzító közvetítésként”, hanem a filozófiai viták komoly résztvevőiként olvasta. Egyes nézeteiket elfogadta, másokat módosított vagy elutasított, különösen akkor, ha azok a teremtés, az isteni gondviselés, az emberi lélek vagy az erkölcsi felelősség kérdésében feszültségbe kerültek a keresztény tanítással.

Metafizika és természetfilozófia

Albertus metafizikája és természetfilozófiája arisztotelészi alapokon áll, de erős újplatonikus és arab-latin közvetítéssel. A forma és anyag, a mozgás, az okok, a létezők rendje, a lélek és az értelem kérdései nála nem önálló, egymástól elszigetelt témák, hanem a világ egészének értelmezéséhez tartoznak. A hülémorfikus, vagyis forma–anyag elmélet egyszerűen úgy foglalható össze, hogy az anyag önmagában lehetőség, amelyet a forma tesz konkrét, felismerhető dologgá. A középkori forma–anyag terminológia nem volt egyetlen, minden szerzőnél azonos elmélet; Albertus is a maga teológiai és természetfilozófiai céljai szerint használta e fogalmakat.

A világ örökkévalóságának kérdésében Albertus különbséget tett a filozófiai bizonyíthatóság és a hitigazság között. Arisztotelész fizikájában és kozmológiájában az örök mozgás és az örök világ gondolata fontos szerepet játszott, de Albertus a keresztény teremtéstan fényében nem fogadta el a világ örökkévalóságát olyan értelemben, amely kizárná a teremtést. A mozgás örökkévalóságáról szóló kérdésben ugyanakkor komolyan mérlegelte Averroës és más arab szerzők érveit.

Lélek, értelem és megismerés

Albertus lélektani és ismeretelméleti művei Arisztotelész De anima című művéhez kapcsolódnak. A megismerés nála hierarchikus folyamat: az érzéki tapasztalat, a képzelet, az emlékezet, az értelmi elvonás és az intellektuális belátás egymásra épül. Ezt a rendszert arab és újplatonikus forrásokkal is összevetette.

A modern kutatás Albertus emberképét nem csupán lélektani, hanem antropológiai és jelhasználati szempontból is vizsgálja. Egyes friss értelmezések szerint Albertusnál a megismerés fokozatai jelekként vezetik az embert az érzéki világtól a magasabb értelmi és végső soron isteni valóság felé. Ez nem azt jelenti, hogy Albertus modern értelemben vett szemiotikát művelt volna, hanem azt, hogy a középkori fény- és jelképiség nyelvét az arisztotelészi ismeretelmélettel kapcsolta össze.

Természetfilozófia és természeti megfigyelés

Albertus a középkori természetfilozófia egyik legfontosabb latin szerzője. A természetfilozófia a középkori arisztotelészi keretben a természeti dolgok mozgásának, változásának, anyagának, formájának és okainak filozófiai vizsgálatát jelentette. Műveiben az arisztotelészi elmélet, a kommentárhagyomány, az arab és zsidó szerzők, valamint saját és másoktól származó megfigyelések együtt jelennek meg. Nem modern értelemben vett kísérleti természettudós volt, de a középkori mércéhez képest feltűnő gondot fordított arra, hogy különbséget tegyen a tekintélyekre épülő állítások, a hallomás és a saját tapasztalat között.

„A tapasztalat az egyetlen biztosító próba az ilyen kérdésekben.”

– Albertus Magnus

Állattan

A De animalibus Albertus egyik legismertebb természetfilozófiai műve. Arisztotelész állattani írásait bővíti és kommentálja, de számos saját megfigyelést, európai állatokra vonatkozó adatot és középkori természettörténeti anyagot is tartalmaz. A mű állattani, élettani, szaporodástani és viselkedéstani megfigyeléseket egyaránt közöl. Albertus nemcsak könyvekből dolgozott: útjai során madarakat, rovarokat, halakat és háziállatokat figyelt meg, és figyelembe vette vadászok, solymászok, halászok, bányászok és kézművesek tapasztalati tudását is. Albertus több esetben kritikusan viszonyult a hagyományos állatlegendákhoz, és igyekezett elkülöníteni a megfigyelhető tényeket a mesés elemektől.

Növénytan

A De vegetabilibus et plantis a középkori növénytani irodalom egyik jelentős műve. Albertus a növények növekedését, részeit, életműködéseit és csoportosítását vizsgálta. A növények megfigyelésekor nem csupán a tekintélyszövegeket követte, hanem gyakran a helyi flóra, a kertészet és a gyógyászati használat tapasztalatait is figyelembe vette. A gyökér, szár, levél, virág, gyümölcs és mag szerepét a növény életműködésének részeként tárgyalta, és érdeklődött a növények szaporítása, oltása és termőhelye iránt is.

Ásványtan és kémiai technikák

A De mineralibus az ásványok, kövek, fémek és földtani jelenségek középkori vizsgálatának fontos forrása. Albertus itt is arisztotelészi alapokon áll, de számos, saját korában elérhető bányászati, technológiai és gyógyászati ismeretet használ. A későbbi hagyomány gyakran alkimistaként ábrázolta, de az alkímiai kérdéseket nála a középkori anyagelmélet és a természetes átalakulások filozófiai problémájaként kell érteni.

Albertus alkímiai nézeteinek megítélésénél fontos különbséget tenni hiteles művei és a későbbi pszeudo-Albertus-irodalom között. A transzmutációról, fémek keletkezéséről és természetes változásokról szóló gondolatai nem választhatók el arisztotelészi forma–anyag elméletétől, és nem azonosíthatók a kora újkori vagy modern okkult alkímiával.

Kozmológia, csillagászat és asztrológia

A középkori tudományosságban a csillagászat és asztrológia nem vált el egymástól úgy, ahogyan a modern korban. Albertus elfogadta, hogy az égitestek természetes hatást gyakorolhatnak az alsóbb világ anyagi folyamataira, de az emberi szabad akaratot vagy az isteni gondviselést kizáró determinisztikus magyarázatokat nem tekintette elfogadhatónak. Ezért asztrológiai érdeklődése nem egyszerű „babona” volt, hanem a középkori kozmológia, természetfilozófia és teológia határterületéhez tartozott.

A Speculum astronomiae című művet sokáig Albertusnak tulajdonították, de hitelessége vitatott. A modern kutatásban nincs teljes egyetértés, ezért a művet óvatosan kell kezelni: fontos dokumentuma a középkori asztrológia és teológia kapcsolatának, de nem egyszerűen Albertus biztosan hiteles műveként.

Módszere és tekintélyfelfogása

Albertus tisztelte Arisztotelészt, de nem kezelte tévedhetetlen tekintélyként. Több helyen különbséget tett aközött, amit Arisztotelész, az arab kommentátorok vagy saját megfigyelései alapján állíthat. Ez a módszer nem modern empirizmus, de a középkori természetfilozófia keretében fontos lépés volt a tekintély, érvelés és tapasztalat viszonyának tisztázásában.

„Aki Arisztotelészt istennek tartja, annak azt is hinnie kell, hogy soha nem tévedett; aki azonban embernek tartja, annak el kell ismernie, hogy tévedhetett, mint mi.”

– Albertus Magnus

A természet vizsgálata Albertus számára teológiai szempontból sem volt gyanús tevékenység. A teremtett világ rendjének megismerése a természetes okok kutatásán keresztül a bölcsesség része lehetett. A természetfilozófia önálló magyarázati renddel rendelkezik, de nem léphet fel a teológiai igazság végső bírájaként. Ez a megközelítés segít elkerülni azt a leegyszerűsítő olvasatot, mintha Albertus a „tudományt” a „teológiával” szemben képviselte volna.

Hatása

Aquinói Szent Tamásra és a domonkos iskolára

Albertus hatása Aquinói Szent Tamásra meghatározó volt, bár a két gondolkodó nem minden kérdésben jutott azonos következtetésre. Albertus szélesebb, sokszor enciklopédikusabb módszerrel dolgozott, Tamás pedig több témában tömörebb, rendszerezettebb teológiai és filozófiai szintézist alkotott. A tanár és tanítvány közötti kapcsolat a 13. századi skolasztika egyik legfontosabb intellektuális kapcsolata.

Albertus a domonkos rend oktatási programjára is hatott. A rendben a teológia, logika, filozófia és természetfilozófia tanulmányozása a prédikáció szolgálatában állt. Albertus példája hozzájárult ahhoz, hogy a domonkos tanulmányi kultúrában Arisztotelész és a természeti világ vizsgálata fontos helyet kapjon.

Késő középkori recepció

Albertus tanítványai és követői között említhető Strassburgi Ulrik, valamint tágabb értelemben az a domonkos és rajnai értelmiségi kör, amelyből később Eckhart mester és a német misztika több iránya is táplálkozott. Az úgynevezett albertizmus mint önálló késő középkori irányzat főként a 15. században alakult ki, nem közvetlenül Albertus életében.

Albertus hatása nem korlátozódott a teológiára. A természetfilozófiai, állattani, növénytani és ásványtani művek késő középkori és kora újkori olvasói számára is fontosak voltak. Ugyanakkor recepcióját gyakran beárnyékolta, hogy Aquinói Szent Tamás rendszere a későbbi katolikus teológiában nagyobb normatív tekintélyre tett szert.

Egyházi tisztelete

Albertus tiszteletét XV. Gergely pápa 1622-ben engedélyezte. XI. Piusz pápa 1931. december 16-án szentté avatta és egyháztanítóvá nyilvánította. XII. Piusz pápa 1941-ben a természettudományok művelőinek védőszentjévé tette.

Liturgikus emléknapja november 15., halálának napja. Kegyhelye Kölnben, a Szent András-templomban található, ahol ereklyéit őrzik. Ikonográfiájában gyakran domonkos szerzetesként, könyvvel, tollal, püspöki jelvényekkel vagy Aquinói Szent Tamással együtt ábrázolják.

Legendák és pszeudo-Albertus-hagyomány

Albertus rendkívüli műveltsége már életében és közvetlenül halála után is legendák forrásává vált. A késő középkori és kora újkori hagyományban gyakran mágikus, asztrológiai vagy alkímiai tudást tulajdonítottak neki. Ezek a történetek nem történeti életrajzi adatokként, hanem a „Albert-legenda” részeként értelmezendők.

A legismertebb legendák közé tartozik a beszélő mechanikus ember, rézfej vagy android története, amelyet későbbi elbeszélések szerint Aquinói Szent Tamás semmisített meg; a télben virágzó kert csodája; valamint a kölni dóm terveihez kapcsolt látomásos hagyomány. A beszélő fej és a mesterséges ember toposza a középkori és kora újkori mágikus irodalomban is előfordult; Albertushoz azért kapcsolódhatott különösen könnyen, mert enciklopédikus természettudományos, asztrológiai és alkímiai hírneve a laikus képzeletben emberfeletti tudásként jelent meg. Ezek a történetek Albertus tudósi tekintélyét és a természet rejtett erőihez kapcsolt hírnevét tükrözik, de nem igazolják, hogy történeti értelemben mágus lett volna.

A pszeudo-Albertus-irodalom különösen az alkímiai, asztrológiai, mágikus és népszerű természettudományos művek területén terjedt el. Több ilyen írást a későbbi olvasók Albertus neve alatt ismertek, holott a modern attribúciókutatás szerint nem ő írta őket. E jelenség magyarázza, hogy Albertus neve a tudománytörténet mellett a mágikus és okkult hagyományok történetében is gyakran előfordul.

Művek magyarul

• Nagy Szent Albert: Az erények könyve; ford. Nagy Imre Leó; Szalézi Művek, Rákospalota, 1936 (A lelkiélet kis könyvei).
• Albertus Magnus: Dionysius Az isteni nevekről című művéről; ford. Adamik Tamás, in Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez, közreadja Redl Károly, Gondolat, Budapest, 1988, 377–397. o., ISBN 963-281-843-1.
• Az állatokról; vál., utószó, jegyz. Kádár Zoltán, ford. Magyar László András; Balassi, Budapest, 1996.

Források

• Markus Führer: „Albert the Great”, Stanford Encyclopedia of Philosophy, Metaphysics Research Lab, Stanford University.
• James A. Weisheipl OP szerk.: Albertus Magnus and the Sciences: Commemorative Essays, Pontifical Institute of Mediaeval Studies, Toronto, 1980.
• James A. Weisheipl OP: „The Life and Works of St. Albert the Great”, in James A. Weisheipl szerk.: Albertus Magnus and the Sciences: Commemorative Essays, Toronto, 1980.
• William A. Wallace: „Albertus Magnus”, in Dictionary of Scientific Biography.
• Bruno Tremblay: Albert the Great’s Works: Printed Editions and Translations, International Albertus Magnus Society, 2021–2023.
• Irven M. Resnick – Kenneth F. Kitchell Jr.: Albert the Great: A Selectively Annotated Bibliography (1900–2000).
• „Albert the Great, St.”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, Detroit, 2003.
• Steven Baldner: „Albertus Magnus: Matter, Motion, and the Heavens”, The Thomist 78/3, 2014, 327–350.
• Josep Puig Montada: „Albert and ‘the Arabs’. On the Eternity of Motion”, in Katja Krause és Richard C. Taylor szerk.: Albert the Great and his Arabic Sources, Brepols, Turnhout, 2024.
• Athanasios Rinotas: „Alchemy and Creation in the Work of Albertus Magnus”, Conatus 3/1, 2018, 63–74.
• Scott E. Hendrix: „Albertus Magnus and Rational Astrology”, Religions 11/10, 2020.
• Scott E. Hendrix: „Albert the Great, the Albert Legend, and the Legitimation of the Dominicans”, Religions 12/11, 2021.
• Mercedes Rubio: „From Shadows to Light: Albert the Great on the Semiotic Structure of Human Cognition”, Religions, 2026.
• M.-M. Desmarais OP: S. Albert le Grand, docteur de la médiation mariale, Institut d’Études Médiévales d’Ottawa, Paris–Ottawa.
• Robert Slavin OP: „Albert the Great Saint and Doctor of the Church”, Dominicana, 1932.
• Thomas M. Schwertner OP: St. Albert the Great, The Bruce Publishing Company, Milwaukee, 1932.
• Maurice De Wulf: History of Mediaeval Philosophy, Longmans, Green and Co., 1926.
• Bangha Béla SJ szerk.: Katolikus Lexikon, Budapest, 1931.

További információk

• Albert the Great – Stanford Encyclopedia of Philosophy
• Alberti Magni e-corpus
• Albertus-Magnus-Institut
• St. Albertus Magnus – Encyclopaedia Britannica
• St. Albertus Magnus – Catholic Encyclopedia

Kapcsolódó szócikkek

• Aquinói Szent Tamás
• Domonkos-rend
• Skolasztikus filozófia
• Arisztotelész filozófiája
• 12. századi reneszánsz
• Középkori latin irodalom